Az akadémia nem volt akadémikus kérdés
Megint egy olyan harcot provokáltunk, melynek sikeres megvívásához az ellenfélnek nem volt megfelelő ereje. Pillanatok alatt kényszerítettük térdre a tudósokat, hiszen a társadalmi támogatásuk elhanyagolható volt a szavazásra jogosultak között. A nép egyszerű fiai biztos tanulták az iskolában, hogy Széchenyi saját jövedelméből áldozott arra, hogy létrehozhassák eme tudományos testületet. A lakosság túlnyomó része azonban ezt már rég elfelejtette, és csak annyit gondol az akadémiáról, hogy sok öreg professzor tudálékoskodik a nagy semmin. Hol fájna a közembernek, ha az egész megszűnne. Ez őket nem érdekelte, mi több, egy részüknek még ellenérzése is van az okosabbak iránt, hiszen nem érti őket, és még többet is keresnek. És amikor elkezdték az MTA érdekeit védeni a sajtóban, akkor még el is terjeszthettünk néhány régi, sokaknak sérelmes információt. Hiszen a nagy tudósok tagadják, hogy a hunok a magyarok leszármazottai, és azt is, hogy nem a sztyeppék lovasnépe vagyunk, hanem valami szaunázós migránssimogató finnek a nyelvrokonaink. Ráadásul az egy akadémista volt, aki elhallgatta, hogy Petőfit találték meg a Morvaiék. Szóval sivalkodhatott itt néhány értelmiségi, még egy nyomorult tüntetést sem tudtak összehozni.
A végén az akadémikusok meghajoltak, beadták meszes derekuk, bejött a számításunk. Léphetünk tovább.
